Ott tartottunk - azon az innen még meglehetősen hosszúnak látszó úton az afrikai túrázás felé -, hogy testileg-lelkileg mennyire nehéz is beleszokni az afrikai viszonyokba. Ott bizony fehérként (már ha az vagy, kedves olvasó) mindig szem előtt leszel. Sohasem tudsz beleolvadni sem a környezetbe, sem emberek közé, Sem faluban, sem városban. Sem sehol. És az a megkülönböztetett figyelem, amit a nap minden percében kapsz - erősen nyomasztóvá tud válni, már akár napok alatt is. Ez a hétköznapokban úgy néz ki, hogy mindig beszélgetni akar veled valaki (akár bírjátok-e ugyanazt a nyelvet, akár nem), mindig el akar adni neked valaki valamit (akár van rá szükséged, akár nincs), és mindig mindenki azt hiszi, hogy ő az első és az egyetlen, aki ezzel próbálkozik. Tehát magyarul soha nincs egyetlen perc nyugalmad sem. Ez egy darabig lehet szórakoztató extrovertált személyiségűeknek, de előbb-utóbb belefárad az ember.

Az afrikai körülményekkel megharcolni testileg sem könnyű. Hacsak nincs dollárral degeszre tömött bukszánk. De induljunk most ki abból, hogy jóérzésű (átlagmagyar fizetésből utazni és túrázni vágyó) polgár nem bír fölös ezer dollárokkal, csak, hogy kikerüljön minden nehézséget a közlekedésben, vagy hogy elkerüljön minden kellemetlenséget pl. a szállások és az étkezés terén.

De hogyan is gyalogolhatunk, vagy túrázhatunk kedvünkre Afrikában? Ez lenne a kérdés. Hát egyszerűen sehogy. Kivéve Dél-Afrikát, ahol az európai viszonyoknak megfelelő turistaúthálózat lelhető fel a hegyvidéki területeken, viszont infrastruktúra ott sincs igazán mögötte, tehát komoly felkészültség igényeltetik a túrázók részéről. Pláne, ha többnapos gyaloglásra készülünk. Valljuk meg, az európai hegyvidéki turizmus erősen döntő többsége egynapos túrázásban merül ki. Nagyon kevés olyan ember van, aki képes egy 20 kilós hátizsákkal akár csak egy napot is végiggyalogolni, hát még akár ezer méter szintet is megtenni vele. Nem, ez nem reális. Pedig a trekkingezésnek ez lenne a lényege. A többnapos túrázás.

De szerencsére a szerencsétlenségben, hogy Afrika azon területein, ahol látványos hegyvidékek emelkednek (általában nemzeti parkokon belül), ott oly mértékű a munkanélküliség és a szegénység, hogy megélhetési forrássá nőtte ki magát a túrák szervezése és bonyolítása. Teherhordókkal, szakáccsal és természetesen vezetővel vághatunk neki soknapos vándorlásainknak. Persze le lehet mondani ezekről (vezetőről általában nem, de nincs is értelme), mivel tényleg egyedül nem boldogulnánk. Csak ivóvízből annyit kell cipelni (ha nincs a területen iható víz), hogy már csak az meghaladná a kondíciónkat és erőnlétünket egy 4-5 napos túra során.

A különböző régiókban más-más módokon oldják meg helyi segítőink a felszerelés szállítását. Az Atlasz-hegységben és Etiópiában szamarak, vagy öszvérek cipelik a málhát. A Szaharában tevék, közép-Afrikában a magasabb hegyeken viszont teherhordók cipekednek helyettünk. Dél-Afrikában érdekes módon nincs lehetőség már hordárokat fogadni, a Drakensberg káprázatos csipkés ormai között és szakadékai peremén szabadon gyalogolhatunk hátizsákunkkal. Már ha bírjuk...

Valljuk meg, nem fogjuk bírni. Ezért a Drakensbergben inkább jó kis egynapos túrákat érdemes összehozni. Ott viszont, ahol lehetőségünk adódik ún. "expedíciós" jelleggel gyalogolni, ne sajnáljuk rá a pénzt, hiszen nem vagyunk abban a helyzetben (információ és egyebek híján), hogy helyi segítség nélkül boldoguljunk. Arról nem beszélve, hogy hány nehéz helyzetben élő családon is segítünk azzal a pénzösszeggel, amit ott hagyunk.

Legközelebb előveszünk már konkrét helyszíneket és helyzeteket, csak, hogy ízelítsünk is abból, amiről eddig szó volt. 2 hónap múlva kereken, pedig már Guinea felé vesszük az irányt, az előkészületekről és a tervezésről is ejtek majd egy-két szót addig...