Kevés tökéleteshez közeli trekkinghelyszínt találunk Afrikában különböző okoknál fogva, és egy szóval sem állítanám most, hogy a Mulanje-hegység Malawiban az lenne. De, hogy az egyik legjobb, abban tökéletesen biztos vagyok. Most már...,hogy 4 nap alatt 50km körüli távolságot és bő 3000m szintet gyalogolva keresztülvágtunk ezen a káprázatos hegyvidéken. 

A káprázatoshoz kétség nem férhet. Ilyen kis kiterjedésű, ilyen magas és ilyen tagolt, látványos szigethegység nem sok van Afrikában, megközelíthető helyen és gyalogos túrázásra alkalmassá téve pedig pláne nem. Így hát szinte minden adott itt egy pazar, afrikai trekkingre.

Na de kezdjük az elején, mert Malawiról sincs azért minden halandónak sok információ a fejében. Sőt, általában semmi, de hát ez ellen eddig nem tudtunk tenni, talán majd most.

Malawi egy afrikai viszonylatban kis ország, az egyenlítőtől, és Tanzániától délre fekszik és nyúlik el több száz km hosszan a Malawi-tó mentén észak-déli irányban, majd beékelődik Mozambik testébe, mint egy lándzsahegy. Itt a legdélibb régiójában, közvetlenül a mozambiki határ mentén emelkedik a Mulanje-hegység a nagy semmiből, szinte függőleges falakkal háromezer méterre, a Sapitwa-csúcs ormáig. Itt található Afrika legnagyobb függőleges sziklafala is, a Chambe Peak nyugati letörésének 1500m-es szakadéka.

A hegyvidéket jól átszövő ösvényhálózat és az Afrikában mindenféleképpen párjátritkitó menedékház kiépítettség teszi különösen vonzóvá a Mulanje-hegységet. Jártam én már sok ország sok hegyvidékén Afrikában, de ilyen jól szervezett és karbantartott magashegyi Hut-hálózattal még sehol sem találkoztam.

Teljes szolgáltatást kaphatunk itt profi minőségben, és ráadásul jó áron - tanzániai vagy kenyai túrákhoz képest mindenképpen - teherhordó, szakács és vezető személyében, akik nélkül lehet gyalogolni itt, de nem érdemes, mivel egy többnapos trekkinghez kizárt, hogy elegendő kondival bírjunk. Márminthogy full páratartalomban napi ezer méter szintet tudjunk megtenni ismeretlen ösvényeken, többnapi élelemmel, váltóruházattal, miegymással. Arról nem beszélve, hogy ezek a srácok itt családokat tartanak el a tőlünk kapott fizetségből. Úgyhogy a saját véleményem szerint az ilyen helyeken ritka nagy baromság, ha valaki szélmalomharcot próbál vívni a körülményekkel, az elemekkel és a gravitációval. Ordas módon elfáradunk és rojtosra izzadunk (vagy ázunk), ha csak a napi felszerelésünket cipeljük, akkor is. 

Több irányból is indulnak útvonalak fölfelé, a hegység belsejébe, de talán a legkézenfekvőbb megoldás Likhubula falucskát választani, mivel a Likhubula Forest Gate, vagyis a védett terület kapuja és irodája is itt található, ha korábban nem szerveztük meg a túránkat, akkor itt az is megtehető.

A Likhubula Forest Lodge teraszáról indulva mi a Chambe Peak felé vettük az irányt. Terveink szerint először a 2560m magas Chambét akartuk megmászni, majd onnan akartunk átvágni a Sapitwa Peak alatti menedékházba, ahonnan a főcsúcs után egy körrel jövünk vissza. Hát nem pont így sikerült. 

Erősen párás, borult időben indultunk útnak, lógott az esőnek minden testrésze, de mázlink volt. Másodpercekre még a napot is láttuk elő-előbukkanni a felhők közül, s mire szűk három órányi hol meredek, hol erősen meredek kaptató után végre elértük a Chambe Basin-t, ezt a hatalmas, mélytányér jellegű katlant, szomorúan vettük tudomásul, hogy az elmúlt évtizedek rabló fakitermelése teljesen hazavágta az őshonos növényzetet. Örömmel konstatáltuk viszont, hogy a derék malawiak megkezdték a fa visszatelepítést a kopár medencébe. Ez nem kis meló, fejükön kosárban, ültetésre váró facsemetékkel gyalogoltak mellettünk ezer méternyi szintet szikár falusiak, gondolom éhbérközeli fizetségért. De legalább valami történik. Velünk is történt, épphogy elértük a Chambe Hut-ot, leszakadt az eső...

Semmi baj, másnap reggel akartunk a csúcsra feljutni, s bár mondta Emmanuel barátom, hogy szerinte kissé bajos lesz, mi nem tágítottunk. Kőkeményen fel is vonultunk reggel szemerkélő esőben a basin peremére, érintetlen, maradvány esőerdőben dagonyáztunk föl a sziklás gerincív kezdetéhez, ahol a nyirkos-nyálkás-nyúlós, életveszélyesen meredek sziklán kellett volna lépést találni. Meg esetleg valami fogást. Jelentem alássan, nulla tapadást érzékeltem cipőm talpán, s bár embereink valami kötélfélével is készültek, szégyenszemre a megfutamodást választottuk. Láttuk ugyanis lentről a gerinc vonalán, hogy a feketelevest még jóval feljebb kellett volna igazán benyelnünk. Ez itt lent csak bemelegítés lett volna.

Alternatív megoldást kerestünk a kecske és káposzta dilemmára, és azt találtuk ki, hogy áttrappolunk második állomáshelyünkre a Chisepo-házhoz, ahonnan a csúcsra indulunk majd és ott magát a Chisepo Peak-et - ami egy kisebb csúcs a menedékház innenső felén - megnyomjuk még ma, ha már a Chambe kimaradt. Így is tettünk. Komoly felhőbe burkolózott eközben Mulanje barátunk, néhol szinte az orrunkig se láttunk, és valószínűleg olyan király panorámák mellett trappoltunk el észrevétlenül, hogy jobb nem is belegondolni, mert még most is agyvérzést kapok, miközben e szöveget vetem éppen monitorra nagy lelkesen....

A Chisepo Hut kandallójában vidám tűz lobogott, mire odaértünk, és mire megint akkora eső szakadt le, amit még elképzelni is nehéz. Nem mintha számított volna, de eső nélkül is lucskosra ázott a cipőnk mire ideértünk. Kicsavartam elméletileg vízálló bakancsomat, és megpróbáltam a tűz közelébe helyezni, hátha szikkad valamicskét, mire eláll az eső. Szakácsunk tüsténkedett közben már a tűznél, nem volt mit tenni, mint nézelődni a tornácról...

20 méterrel lejjebb állt - mondjuk úgy - , a "személyzet" szállása. Itt a Mulanje-ban a kultúrált menedékházak titka az állandó "gondnok", aki itt lakik, és karbantartja a túrázóknak fenntartott épületet, ő gondoskodik tüzifáról, sőt még a tűzgyújtás is az ő hatásköre. De a Hut-ban csak a vendégek alszanak, ami kissé furcsa lehet liberális világnézetű, "elsőafrikás" túrázóknak, de én összesen a nagyonsokból egyszer találkoztam olyan helyzettel, hogy "vendégek" és "helybeliek" egy házban alszanak. Mindenhol külön sátor, kunyhó, ház, táborhely, tökmindegymi van építve, és gyanítom, hogy ennek csak a régi, rossz beidegződés lehet az oka. Manapság egy hátizsákos túrázó valahol egy istenhátamögötti afrikai hegyen ritkán rasszista. Aki meg az, az messze elkerüli a kontinenst is.

Pár órával később elállt az eső és meglepetésszerűen előbukkant pár jókora hegy a felhőkből. Villámgyorsan döntöttünk, sötétedésig (este 6-kor szinte percre pontosan lezuhan a sötétség) megnézzük a Chisepo Peak-et, vagy legalábbis elindulunk. Elindultunk. Emmanuel csak akkor mondta, hogy nem vezet rá fel ösvény, amikor már késő volt. Bevágott a derékmagas tökigvizes fűbe. Elsírtam volna magam, ha nem a vizes cipőmet húztam volna fel 5 perccel ezelőtt, de így viszonylag hamar visszaszoktam a cuppogásra.

Felhők között bújkáló csúcsokat és egy pillanatra még a csúcsrégiót is láttuk a Chisepóról, és még pont sötétedésre visszaértünk, hogy bekaphassuk szakácsunk remekművét. Komolyan felfoghatatlan volt számunkra, micsoda kajákat volt képes összeütni egy kandallón. Itt ezen a képen alul jól látszik a lényeg. Minden hozzávalót, edényeket, tányérokat, zöldségeket, miegymást cipelni kellett, és ráadásul nem csak nekünk, ugyanis 2 fős csapatunk egy vezetővel, egy szakáccsal, egy kajacipelővel és két hordárral bővült, tehát összesen 7 ember 4 napi teljes ellátmányát kellett végigcipelni a hegyen. Jó, a csúcsra nem, meg egyre fogyott a mennyiség, de akkor is...

Aztán reggel 6-kor végre tiszta időben indultunk a csúcsra.

Óriási élmény volt, és egyáltalán nem volt könnyű, pedig "csak" 800m szintet kellett megtennünk. Nedves és hol csúszós-hol nem csúszós sziklákon és kőgörgetegeken lépegettünk és másztunk gyakran tényleg négykézláb, néhol kötélbiztosítás mellett a 3002m magas, végül az orrunk előtt pont felhőbevesző csúcsig, amire nem is számítottunk. De feljutottunk és épségben vissza is értünk a Chisepo-házhoz délutánra.

Hosszú gyaloglás várt még ránk némi kis pihenő és ebéd után a Thuchila Hut-ig, föl-le, föl-le, hullámoztunk órákon keresztül átkeltünk pár kisebb folyón és patakon, összedőlt és ép hidakon mezítláb és köveken ugrálva. Szép hosszú nap volt, el is fáradtunk tisztességesen. Új arcát mutatta itt a Mulanje, csipkés csúcsok, felhős ormok meredtek az égbe itt az északi oldalon is.

Reggel pazar, tiszta időre ébredtünk. Ma már csak lefelé megyünk, 1300m szintet ereszkedünk, vissza az első faluig. A látvány elképesztő. Alattunk felhőtenger, előttünk a Mulanje fő vonulata, és a mélység...alattunk-előttünk egy vízesés  dübörög a mélybe. Eddig hallani a hangját, pedig messze van. Az ösvény belezuhan a felhőkbe, ijesztő a meredeksége és a csúszása. Lassan vánszorgunk, minden lépésre koncentrálni kell, mert egy csúszós szikla, vagy sárfolt, és az ember elrepül a sunyiba.

Aztán beértünk az erdőbe és szelídült végre az ösvény, lecsúsztunk viszont a felhők alá. Eltűntek a csúcsok, egy nagyobb folyón átkelve viszont előbukkantak az első faluszéli házak. Vörös téglaviskók, és tapintható szegénység, de derűsek az arcok, barátsággal üdvözölnek bennünket, ahogy végigcaplat

unk a poros úton a falu központjáig és a nyüzsgő kis piacig. Aztán elértük újból a betonutat... Hamisítatlan Afrika.