Ez a titokzatos óriásvulkán Kamerunban, közvetlenül az Atlanti-óceán partján emelkedik a Guineai-Öböl fölé több, mint négyezer méterrel, de teljes pompájában ritkán mutatja meg magát. Az egyenlítői párában általában távolról egyszerűen nem látszik a hegy, közelről meg túlságosan is hatalmas ahhoz, hogy látható lehessen a hegy lábától a csúcsrégió. De gyaloglás közben is, ahogy emelkedünk egyre feljebb, úgy veszik párába az alattunk hagyott terület. A nap persze éget a párán keresztül is.

Buea a falu, ahonnan a hegy gyalogszerrel megközelíthető, kb. 800m tengerszint feletti magasságból. 3-5 nap szükséges a meghódításához, ha körbe is akarjuk gyalogolni a felső régiót, és ha látni akarjuk a legutolsó kitörés nyomait, mivel a Kamerun-hegy egy ma is aktív vulkán. A csúcsán viszont nincs látványos kráter - az egy régebbi kitörés során darabjaira hullott - viszont a 2000-ben lezajlott utolsó aktivitása pompás új kis krátereket szült a hegy nyugati oldalán, ahonnan lávafolyók indultak le egészen a tengerig.

A lakott területek fölött látványos esőerdő húzódik, ahonnan ritkán adódik csak lehetőségünk némi panorámára. Jószerivel csak szuszogunk fölfelé órákig, mire ezer méter szint megtétele után egy lepukkant pihenőhöz érünk. Itt sátrazni lehetne, a házban aludni viszont nem. Nincs olyan állapotban. Nem is terveztük, így hát robogunk is tovább.

Az esőerdőt elhagyva szavannás jellegűvé válik lassan a táj. Végre van - illetve lehetne - panoráma, de a párásság miatt már Bueát sem látjuk a mélyben, fölfelé meg csak a következő hegyvállig látunk, nem tovább. A hegyen nincs víz, így hát erősen cipekedni kell, teherhordók híján ez a túra is elképzelhetetlen, de kevés teherhordóval is elég bajos. Mi így jártunk. 

4 napra elegendő víz (egész napos gyaloglással), kaja, hideg-meleg ruha, hálózsák, egyebek, még két teherhordóval is óriási terhet róttak ránk (ketten voltunk, jóapám meg én). Így tettünk meg kb. kétezer méter szintet, ami még cucc nélkül sem lett volna semmi. Durván megroggyanva, de elértük végül a 2800m-en megbújó menedéket, ahol az éjszakát töltöttük. A hajnali hűvös szél már menetközben ért minket.

3500m környékén értük el az utolsó menedékhelyet, ami szintén nem volt olyan állapotban, hogy az ember "dologvégzésen" kívül másra is használja. Gáz lett volna, ha itt kényszerülünk éjszakázni valami miatt.

20 kilós zsákommal eközben erősen szenvedtem már én is. Átvettem fateromtól vagy hat liter vizet, hogy ő kevésbé gebedjen meg, így hát közel voltam én is a meggebedéshez, mire végre elértük a csúcsot. A panoráma párábavesző, de az élmény elmondhatatlan.

Jól jelzi a helyi viszonyokat Samuel, vezetőnk "magashegyi" felszerelése. A strandszandál, és kezére húzott zokni (kesztyű helyett) teljesen megszokott itt.

Félórányi pihenő és néhány fotó után már indultunk is lefelé a csúcstömb túlsó oldalán, az alattunk gomolygó felhők közé.

Lefelé már könnyebben haladunk, a mai terv viszont kilométerben elég tetemes, nem beszélve a csúcs felől a nyugati irányba húzódó plató jellegű felszín durva lávafelszínéről. Láb és bakancsgyilkos ez a rész, és nagyon hosszú. Viszont a lenti párának nyoma sincs itt a vulkán fölött. Visszatekintve a csúcsra, innen azért jól látszik, milyen hatalmas ez a hegy, és hogy már lefelé is mennyit jöttünk.

Még mindig háromezer méter fölött járunk viszont és előttünk van még a legutolsó kitörés kráteregyüttese. Órákig tartó gyaloglással, de teljesen más látképi környezetben haladunk, kisebb nagyobb vulkáni kúpok és vulkanikus formák között jutunk egyre közelebb célunkhoz. Fogalmunk sem volt róla, hogy a Mount Cameroon felső régiója ilyen meseszép és lenyűgöző lesz. Csak a rohadtnagy zsákot ne kéne cipelni...

De végül feltűnnek az "élő" formák. Új erőre kapunk, nem semmi a látvány már a távolból sem. 

Amikor odaérünk végre, az felteszi a túrára a koronát. Holdbéli a táj, serceg a salak a talpunk alatt.

Fel lehet mászni a nagyobbik kráter pereméig, és belesni a mélyébe, Félelmetes és lenyűgöző egyben, pláne hogy kicsivel távolabb zöld fű borítja a dombokat. Durva a kontraszt, mint élet és a halál között. De haladunk kell tovább. El kell érnünk még sötétedésig újból az esőerdők szintjét. Ott található a következő kiépített alvóhely, ahol majd az éjszakát töltjük.

Eredeti tervünk szerint az óceán partjáig gyalogoltunk volna le, de jóatyám nem tudott vállalni még két napnyi gyaloglást, így hát másnap egy kisebb kanyarral, átvágva autóút szélességű megszilárdult lávafolyókon és buja esőerdőn, Bueába értünk vissza. Nem kicsit meggyötörten...

Az Atlanti-óceán végül...feledteti a gyaloglás fáradalmait...