Létezik egy páratlan, eldugott zúga Afrikának, nagyjából az egyenlítőn, Uganda és Kongó határán, aminek a kapujába eljutni sem egyszerű, de amin ha sikerül átlépnünk, egy olyan semmihez sem fogható, felhők közé vesző álomhegyvidéket találunk, amihez foghatót nemhogy Afrikában, de az egész világon sem találunk. Ez a Ruwenzori (Rwenzori)-hegység. Az afro-alpesi növényvilág jó néhány csodáját bemutattam már itt ebben a blogban, hiszen háromezer méter tengerszint feletti magasság fölött sokhelyütt előfordulnak Óriás Lobéliák és több méter magas aggófűerdők, de ilyen káprázatos pompában sehol másutt, mint itt a Ruwenzoriban. Ezt azt hiszem nyugodt szívvel jelenthetem ki, mivel jártam Afrika összes magashegyi régiójában.

A hegység ötezer méter fölé nyúló csúcsain kisebb-nagyobb gleccserek húzódnak, de a csúcsrégióba eljutni nem könnyű feladat, és még megpillantani a hófödte ormokat sem egyszerű, mivel ez a világ egyik legcsapadékosabb területe, és a csúcsok szinte állandóan felhőben úsznak. Napokba telik megközelíteni a hegység leglátványosabb régióját és nem csak a sokszor - szó szerint - térdigérő sár miatt, hanem mert napi ezer méter emelkedésnél nem nagyon szabad gyorsabban haladni fölfelé, ha nem akarunk hegyibetegséggel visszakullogni. 

A nemzeti park kapujától (kb.1700m) égigérő esőerdőben gyalogolhatunk fölfelé egy napot. A melletünk húzódó völgy mélyén a Bujuku-folyó vágtat zúgva lefelé néha hallhatjuk dübörgését, megpillantani viszont nem könnyű.

És gyalogolni tovább másnap sem az, ahogy elkezdődnek a komoly sártócsák és lápmedencék. Zsombékról zsombékra lehet lavírozni, vagy belecuppanni térdig a sárba. Vannak helyek, ahol elkezdtek valami pallójárdafélét kiépíteni, de félő, hogy ez kompletten sohasem fog elkészülni, így hát jó, ha gumicsizmával is készülünk a túrára. De az erőnkkel is elkészülünk, mire megtesszük a második napi ezer métert is. Szerencsére a táborhely panorámája feledteti a kínokat. A vizes ruhák viszont - ha elkapunk egy esőt - ebben a magasságban, páratartalomban és hőfokon már rohadtul nem akarnak száradni.

A Bujuku-folyó felső szakaszán vagyunk. Flakonjainkat megmerítjük szép, barna vízéből és dobunk bele egy micropurt. Csak a biztonság kedvéért.  Ebben a magasságban szinte már semmi nem él a növényeken kívül, de egy fosás most a legkevésbé sem hiányzik. A folyópart viszont mesebeli.Bármilyen koboldos-törpös filmet lendületből lehetne forgatni itt.

3600 méter körül vagyunk, egyenlítő ide vagy oda - meglehetősen hűvös a hajnal... A leglátványosabb régióban haladunk immár, megjelennek az első lobéliák, és itt-ott magányos aggófüvek. Famagasságú erdei még egy kicsivel fejjebb uralják majd csak a Bujuku-völgyet, úgy szűk 4000m-es magasságban. Itt érjük el a Bujuku-tavat, ahonnan a folyó ered. Páratlanul megkapó a látvány. Ez a völgy vége már, körülöttünk ötezres csúcsok, de a párától és a felhőktől nem látszik a csúcsrégió, sem a gleccserek.

Négyezer egypárszáz méteren magunk alatt hagyjuk a növényzetet. Magashegyi sziklavilágba jutunk a Mount Stanley oldalában, úton a legmagasabban fekvő menedékkunyhó felé. Szemben, a völgy túloldalán egy-egy másodpercre előbukkan a Mount Speke és egy kis gleccsernyelv a csúcs alatt. Fölöttünk a Margherita Peak-nek -a Ruwenzori legmagasabb pontjának - nyoma sincs a felhőktől. Hajnalban komoly kapaszkodással, sűrű ködben érjük el a gleccser alját. Semmit sem látni, de innentől hágóvasban folytatjuk a túrát. Szűk ötezer méteren vagyunk, fújtatás és tyúklépés, ez a mai menü. Alig bírom emelni már a lábaimat, és alig kapok levegőt...de hirtelen csoda történik...előbukkan a nap! 

A látvány és az élmény olyannyira mellbevágó, hogy szinte felfogni sem lehet. Csak lépkedni a havon fölfelé, utolsó energiákkal. Ötezer méter fölött vagyunk már jócskán, amikor elérjük a gleccser végét, ami átbukik a gerincen és a túloldalon Kongó végtelen szakadékába vész. Jobbra a Margherita 5109m-es kiemelkedése. Ezt a végső sziklabütyköt már nem másszuk meg, kötél kellett volna hozzá, de így is a végemet járom és határtalanul boldog vagyok. Nem hiányzik már. Csak a pihenés.

És még a lejutás hátravan. A Kitandara-tavakhoz kéne eljutnunk ma, végtelenül soknak tűnik az út még odáig. De szerencsére baleset nélkül leevickélünk a havon és a sziklákon vissza a táborig. Rövid pihenő, és indulunk tovább. Visszatér a növényzet is, és egyik ámulatból esünk újból  a másikba. Csak sár ne lenne már megint. A Kitandara-tavakhoz olyan sáros csúszdán érünk le, hogy bajos lenne visszamászni rajta. Na de a tavak csodaszépek. Egymás alatt több tó is fekszik, egyik szebb, mint a másik.

 De ha azt hittük volna, hogy vége a megpróbáltatásainknak, nagyot tévedtünk volna. Egy igen durva emelkedővel a végkimerülés határára sikerült eljutnunk, de végül egyenesbe kerültünk - pontosabban a megfelelő völgybe - hogy visszajuthassunk kiindulópontukhoz egy másik irányból. Egy hihetetlen platón gyalogoltunk tovább, olyan színorgiába keveredve, amilyet ritkán lát az ember.

Sajnos sem szavakkal, sem képekkel nem adható vissza kellőképpen és a valóságnak megfelelően az élmény, és a Ruwenzori szépsége, de ez volt afrikai kalandozásaim eddigi legszebb és egyben legfárasztóbb túrája. A sárral való küszködés el sem képzelhető itthonról, a sokezer méter szintkülönbségről nem beszélve, amit meg kell tennünk. De a párjátritkitó afro-alpesi növényzet iyen szépséges módon sehol sem fordul elő máshol. 

Megjegyezném, hogy Hófehér Afrika c. regényemben bővebben és élményszerűbben, regényes formában is olvashat a Ruwenzoriról, akit ez a kis írás nem elégített ki kellőképpen.